Based on Marie Condo’s recommendation I started The Purge with my clothes. I did not follow her method entirely tho because talking to my clothes, thanking them their service and saying goodbye is a bit too much to my rational brain. But I did my best to get rid of all the unnecessary, useless items, I just did it in my own list-charts-table obsessed analytical way.

I started off by collecting all my clothes on the bed. First I was shocked how much it seemed everything in one pile. I felt overwhelmed and I was sure I’m going to get rid of at least half of it.


Then I counted and it turned out that I own 139 items. This number still seemed HUGE but when I started to break it down to seasons\function I realized it is not extremely lot.


After this I touched them one by one and thought about the function, how often I use them, if I feel comfortable in them, if I want to wear them more often, if they fit the other items, if they bring me joy. I got rid of all the items that did not pass the bar. It was surprisingly few items but I’m quite satisfied with the result. Now my closet contains only items that:

  1. I really like and use every day
  2. I really like and use less often, but when I wear them I feel excited\confident\happy
  3. Are suuper comfortable
  4. Are easy to mix and match
  5. Seasonal items that I might not use the whole year but I need them in a specific season (snowboard gear, winter coat, boots, etc.)

What I got rid of is:

  • Rarely or unused items, that just sit in my closet for no reason
  • Damaged items that I love but unable to wear any more (like the green pants on the pictre. It used to be my fav pants for 3 summers, but it also used to be closed)
  • Items that I would love to wear but I know they are not my style. so most probably I would wear them once a year and even then I would feel uncomfortable. (like the white dress. I mean seriously…it is literally ante-me.)


Even though I didn’t get rid of half of my clothes as I expected I feel confident about my closet now. I have plenty of comfy and simple outfit possibilities and also some items that can give an edge to the look on rainy days. Also, all the excess items that took up space and made me frustrated are gone.

I honestly recommend a thorough purge for you too guys. I can tell you I feel much lighter, less stressed and more organized. The order around me makes me calm and relaxed and knowing that I don’t own more stuff than I need makes my conscience\mind peaceful.


And because I like structure and order I made some etxtra charts.

The final result:


At first I was surprised how much underwear I have. Then I realized that I can easliy go 1,5 – 2 weeks without washing, so this is amazing. Not only beaceause I tend to be lazy with washing but also saves a lot of water.



My sustainability index:








Doesn’t look that good at the first sight. But let’s see what happens if I take out all my underwear (becaue those are all new).


Looks much better right?




In my previous post I promised you a follow up on my minimizing process. However, while I was writing about my big closet Purge I realized that I have my own interpretation about minimalism and conscious consumption. I decided to dedicate this post to define (or at least outline) my approach because I don’t only want to show you how I do The Purge, but I also want you to understand the whys behind this whole cleaning process.

I found out that I have 10 pairs of shoes. 4 sneakers that I can wear any time from early spring until late autumn, 1 winter boots, 1 summer sandal, 1 flipflop, 1 hiking boots, and 2 high heels for my ‘pretty’ days. 10 might seem fairly huge number, but if I think about it, all of them has their function. Even though I don’t use each of them every day, I use them often enough not to throw them away and get a new one when it is needed. For some minimalist this is too much. Why do I need 4 sneakers when I could survive with only one?

My answer is simple: because I’m not going for survival, I’m going for balance. I want to find the point where I own just as much stuff that makes me comfortable. Comfortable in my own skin, comfortable in my environment and comfortable with my conscience.

Comfortable in my own skin. As much as I don’t want to admit it, I’m vain. I care about what I wear, how I look, how I feel when I look in the mirror and what others think about me. Having options in my closet makes me comfortable. I can mix and match, find an outfit that matches my mood and\or the activity of the day. I don’t need 40 shoes, but I like to have different alternatives and the freedom to choose. As long as I use them every other day I don’t feel a moral remorse to keep them.

Comfortable in my environment. I don’t want my staff to own me. I don’t want to feel overwhelmed or anxious in my own space. What I want to achieve is to have a clean and organized space around me where the things support my inner peace not disrupt it.

Comfortable with my conscience. As you know sustainability and environmental concerns are the main reasons why I chose to reduce my consumption and amount of stuff in my life. It is extremely important for me to keep the amount of stuff I own under control for the sake of environmental protection.

There are many different interpretation for minimalism. After I tried to define my approach, I’m not sure I should call myself a minimalist. Yes, I strive to live with less and not to own excess, but I don’t pursue austerity. I want to live a SIMPLE life where I CONSCIOUSLY invite things that has PURPOSE or EMOTIONAL value and instead of material possessions I focus on EXPERIENCES and the PEOPLE around me. I don’t want things to define me but to support me to live my life to the fullest.

Confessions of a struggling minimalist

Better start with the question: am I a minimalist at all?

When I got familiar with the minimalist lifestyle I was on board immediately; I adjusted my habits, reduced my consumption and minimized the amount of stuff around me. I’ve been calling myself a minimalist since then but I feel I have to revise this statement.

When I moved into the room where I live now, I had only one suitcase of stuff. Including clothes, shoes, toiletry, and basically everything I needed to live a full life. My room was clean and tidy all the time and I felt relaxed and calm in my room.


Something on the way went wrong, I lost focus, started accumulating stuff, I got less mindful about my consumption and lifestyle. Today my room is a mess all the time and I feel anxious and discontent in my own space. I tend to be lazy with cleaning and organizing. Most of the time I leave my clothes lying around on the floor, my drawer is covered in books and papers and well… stuff. Stuff I don’t even know why or how I have them.


(BTW I’m infinitely ashamd by these pitures, but sharing them gives me even more motivation to get my shit together like…immediately.)

This is extremely terrifying for two reasons. Firstly because it shows how much I can change in a short period of time. A year ago I was so sure about my minimalistic life I never thought I could start hoarding again. Does it mean I can’t live by my own values? That scares the shit out of me.

Secondly because it happened unnoticed. I started buying more deliberately, invite excess stuff in my life without any further consideration. I haven’t even realized what I’ve been doing until the pile of clothes on the floor and that messy drawer made me frustrated.

On the bright side: I’m still mindful enough to realize (after a while) what is happening around me, within me and I have the determination and  self-discipline to change it. My mission for the next few days is to get rid of all the stuff I don’t need and get back into the real minimalist mindset that made me so happy and carefree.


It is all about the attitude: positive thinking

Do you know the tingling feeling in your heart when you can’t think about anything else but how beautiful life is? When everything seems right on track and you are full of positive thoughts? That is how I usually feel. Do you know why? Because I want to.

What I learned in the past few years is that everything is perception. There are so many things going on in our life, and how we experience them is only based on our attitude. We can feel sorry for ourselves, sink into sadness and sorrow in hard times, or we can toughen up and change our angles. It is possible to consciously train our brain to focus on the bright side, find the positive aspect even in seemingly terrible situations.

This kind of mental shift is not easy; it takes time and a good deal of self-discipline and commitment.  The first step is to realize that there might be a problem with our mental attitude. I used to easily get trapped in dark places because I was so fixed on my own misery I completely forgot to appreciate the happy moments. After a few years slipping in and out of this melancholic state of mine, I realized that self-pity is not going to solve my problems. I can stay this grumpy, sour person or I can do something about it and convert myself into an optimistic, positive person. Because I’m the only one who can turn my situation around.

It took me a long time to develop the positive mindset. I had to accept that life is hard and it is up to me how I handle the ups and downs. I can’t expect life to be a magical fairytale with cotton candy clouds and glitter pooping unicorns all the time (like I used to), but I can still enjoy the ride. I have to keep my eyes on the things that make me happy, and handle the stressful parts as collaterals.

By consciously focusing on positive thinking, I haven’t let myself slip for a long time. It makes me proud and empowered.


Conscious consumerism was much easier when I didn’t have the money

After arriving to Denmark, I couldn’t find a proper job. I did what any other decent student would do: cleaned, babysitted, distributed flyers to be able to pay my rent. I lived from paycheck to paycheck so it’s needless to say I never had money for the hottest FENTY shoes or new Iphone something. Honestly, I stopped craving them. By having no money I learned how to be grateful for what I already have and focus on the small things that make me happy, instead of longing for expensive excess stuff.

When I moved to Copenhagen in September my life had changed. I was lucky enough to find a proper job, I have a steady monthly income so I don’t have to worry about rent and food any more. Indeed, I have some extra money I have no idea how to handle.

For some people it’s not even a question: obviously spend it all, buy whatever comes in your way. Well, that is not something I can do. I’m not going to spend money just because I can, I want to spend money because I have a reason to do so.

In the past two years I’ve become a conscious consumer out of necessity, a budget minimalist and I loved it. I experienced all the benefits of consuming less and living more. Even though I have some money to spare now, I don’t want to go back to the old mindless spending phase. Yet I feel some kind of pressure looking at all those numbers on my account. I even tried to buy my way out of a heartbreak. Dreadful.

This shows I profoundly need to learn how to keep my mind focused and not let it influenced by artificially engineered desires. I have my process of how to stay a conscious consumer in the hard times.

After I lay my eyes on a thing

  • My conscious\minimalist side asks: Do I really need this?
  • My environmental conscious side asks: How sustainable is this?
  • My economical side asks: Can I afford it?

Then I spend days answering this questions, making lists of pros and cons, visualizing my life with and without the object, asking my friends and family for support. After all the sweat I usually decide not to buy the thing.

This is a very time and energy consuming process, but I believe it is only the adjusting period. When you suddenly have money to spend and you want to pamper yourself but at the same time want to stay true to your minimalist values. In a few months, when I got used to this new situation, resisting such urges won’t be difficult at all.

Have you experienced something like this? I’m interested in your stories so please share.

Am I going to feel less hurt if I buy this thing?

To understand my current emotional situation you should know that I have quite difficult few days behind me. Two weeks ago got dumped and then, 3 boxes of ice cream and endless amount of kleenex later, undumped. Since this tiny incident, I’m trying to process all the emotional baggage that my boyfriend’s momentary confusion left me with.

And as with all the emotional crisis, comes the unconscious need for gratification. I find myself scrolling through webshops looking at trendy clothes and expensive electronic gadgets. Luckily I don’t have the patience to spend more than five minutes with this mindless activity, yet there is something stuck in my mind. I found this camera on sale that I think I should buy.

I’ve been thinking about buying a camera for a few months and now the price is 40% off. Rationally it would be a smart decision to buy, but am I acting rational here? If I hadn’t been upset, I wouldn’t have looked at the webshop. I was perfectly happy before I knew about the camera, and I’m sure I could live a full life without it in the future. But I still feel this urge, almost physically pressing me from inside.

For a short period I actually thought I want that camera. Then I realized what I really want is to make my pain go away. For some reason one part of my brain believes spending money on unnecessary stuff will solve my problem. Fortunately the other part knows, that distracting my thoughts and compensating my emotional damage with material stuff is not the solution.

So here I am, cought up in the middle of a consumerist dilemma instead of focusing on fixing my broken heart. I feel lucky that I understand the situation and the true meaning of my actions. It is not about the camera, it is about me. The sooner I get better emotionally the sooner the desire for a new thing goes away.

My minimalist room in Copenhagen

As I mentioned in my previous post, I’ve just moved to Copenhagen to start yet another education. Leaving home is not only emotionally demanding but also technically challenging. Finding a room, packing, moving all the stuff, unpacking… this is not the fun part of the adventure. This is something you have to get through so you can enjoy the expat life. Especially in Copenhagen, finding a room is a tough business. I was quite lucky to stay in this amazing room until September.

It was love at first sight. This is exactly a room that I can imagine myself living in. Maybe a bit oversized for my minimalist lifestyle. I’ve never had this much space, and I don’t have the stuff to fill it up. As a wannabe minimalist I moved here with only one suitcase (that you can see on the picture). Basically I have some clothes and bathroom essentials but not much more. I don’t like to surround myself with decorations or knickknacks because I enjoy the simplicity and cleanness around me. Obviously when I stared to really use the room, my clothes ended up on the couch so it wasn’t this tidy all the time, but the basic concept of minimal furnishing, the huge windows, the wooden floor combined with white as a dominant color is absolutely a dream come true.

What I would have added to the room:

  • Some green plans so the space becomes more friendly and lively
  • A huge table as my ‘office’ to inspire me to work harder
  • A huge mirror, because I’m a girl
  • A clothes rack to keep my stuff organized





Ahogy az előző postban már említettem, nemrég költöztem ki Koppenhágába, hogy ismét újabb tanulmányokba kezdjek. Elköltözni otthonról nem csak érzelmileg megterhelő, de sokszor a kivitelezés is kihívást jelent. Minden alkalommal ugyan az a folyamat: találni megfelelő szobát, összepakolni, a cuccokat valahogy eljuttatni az új helyre, ott kipakolni… ez a kaland kevésbé mókás része. Ezen túl kell esni, hogy aztán teljes mértékben élvezni lehessen a külföldön töltött időt. Főleg itt Koppenhágában, szobát találni hatalmas kihívás, ezért is érzem magam szerencsésnek, hogy ideiglenes megoldásnak egy ilyen szobába sikerült beköltöznöm.

Szerelem volt első látásra. Pont ilyen szobában tudnám elképzelni az elkövetkezendő pár évemet. Az én minimalista életmódomhoz kicsit talán túlméretezett, hiszen egy bőröndnyi cuccal érkeztem. Sosem volt még ekkora helyem, és (szerencsére) nincs is annyi holmim, hogy megtöltsem. Csak egy pár ruhát hoztam magammal, meg fürdőszobai cuccokat, de mást nem nagyon. Se dekoráció, se csetreszek, mert én azt élvezem, ha letisztultság és az egyszerűség vesz körül. Természetesen, amikor használatba vettem a szobát, akkor szekrény híján a ruháim a kanapén végezték, és ezért egy kicsit rendetlenebbnek látszott, de alapvetően a minimális bútorozás, a fehér, mint domináns szín, hatalmas ablakok és a fapadló teljes mértékben egy valóra vált álom.

Amit hozzátettem volna a szobához:

  • Egy pár zöld növény, hogy még barátságosabb, élettel telibb legyen a szoba
  • Egy óriási asztalt, ami az ’irodámként’ funkcionált volna, hogy motiváljon a munkára
  • Egy egészalakos tükröt, mert lányból vagyok
  • Egy ruhaállványt, hogy rendezetten tudjam tárolni a holmiaimat.

Break out of the social media trap

Hey guys, how do you feel about social media? Because lately I had negative experiences and my feelings are controversial. On one hand I’m glad that I can communicate with my friends easily (living abroad this is very important), and that I can discover interesting articles\events\brands\people just by scrolling through the feed. On the other hand (and this is 80% of my experience) I’m annoyed by the stupid, meaningless post (like tag someone on this disgusting picture. ha-ha what a funny person -.-) other people’s brag about their ’perfect’ life, shitload of ads and all the wasted time. To find something interesting I have to scroll through too much shit and I’m getting fed up. I sit in front of my computer, my brain is literally turned off, just staring at meaningless words and pictures instead of doing something I enjoy.  But what bothers me the most is that, although I hate myself when I’m doing this, I’m still addicted.

I feel I can’t control when I check my FB. It is always there. I’m writing my thesis, my FB is open in the background and after a few sentences I check it without thinking. I just do it as a habit. I have to think about how to structure my thesis, it is complicated, I should concentrated, but instead I check my Instagram, that’s easier. I should focus, use my brain, but I look for any distraction because I don’t want to deal with the hard stuff. I’m sure I’m not alone, maybe somebody is okay with this, but I’m so angry at myself. I waste my precious time on stuff I don’t even care about. I want to be productive, I want to live my life the fullest instead of sitting in front of a screen and staring at the Kardashians annoying face.

So I decided to ‘get clean’. I don’t want to erase social media completely from my life, but I’m gonna learn how to use it consciously, with purpose. I’ve been working on it for some time, so I’m getting better with my phone, but I still have problems when I use my laptop.

I only have some apps on my phone: Instagram, Messenger Viber, Pinterest and Gmail. In my experience this is relatively few compared to other people’s app collection. I don’t have prepaid internet, and I’m trying not to use wifi on my phone during the day. I don’t have notifications, but I still check Insta too often. I have bigger problems with the desktop situation. When I should focus on my work I catch myself wondering through make-up and kitten videos without any intention to do so.  I lose so much time, but the bigger problem is that I never get into the flow. You know, when you are so into the work it basically writes itself.

The easiest thing would be to leave FB for good. Honestly I’m a bit afraid to do that. It is like leaving the society. Of course this is not true, but the purpose of all sm is to make us feel like this. And actually I don’t want to leave because sometimes it can be convenient or necessary (uni groupwork) I want to minimize it, use it purposefully.

In the next post I’m going to share a step by step list, what have I already done to get un-addicted and live a more meaningful, purposeful life.

I would be happy to hear about your relationship to SM. Do you also feel that excessive social media has a negative impact on your life?


Fiúk, lányok, ti hogy álltok a social médiával? Nekem vegyes érzéseim vannak. Egyfelől örülök hogy van olyan felület ahol könnyedén kommunikálhatok a barátaimmal (ami a külföldön élés miatt nagyon fontos nekem) illetve hogy egy csomó érdekes cikkre\emberre\eseményre\márkára tudok rábukkanni mikor nézegetem a hírfolyamot. Ellenben, és ez e véleményem 80%-át teszi ki, rettenetesen idegesít a sok értelmetlen – tag-elj be valakit és az vesz neked egy jegyet Hawiira – postok, a sok hirdetés, a „mutassuk meg mennyire tökéletes az életünk” utóérzetű kéepk, na meg a rengeteg elvesztegetett idő. Ahhoz, hogy valami értelmeset találjak, rengeteg szarságon kell átverekednem magam, ami túl sok idő és energiát vesz igénybe, ahelyett hogy valami olyasmit csinálnék, amit valóban élvezek. Már kezd nagyon elegem lenni. De ami a legborzasztóbb, hogy mindennek ellenére még mindig nem tudom abbahagyni.

Úgy érzem, nem tudom kontrollálni hogy, mikor nézem meg a FBomat. A diploma írás közben naivan nyitva hagytam, de pár mondatonként azt vettem észre, hogy már megint a cuki kutyákat bámulom. Nem is tudatosan kattintottam, csak megszokásból. Amikor a diplomamunkám felépítésén kellett volna gondolkodnom, ahelyett hogy koncentráltam volna 10 percig, inkább elkezdtem Instagramot nézegetni. Nem volt tudatos, de egyszerűen nem akartam megerőltetni az agyam, és inkább a könnyebb utat választottam. Biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Van aki ebbe beletörődik vagy nem érdekli, de engem nagyon bosszant. Én produktív szeretnék lenni, elérni a céljaimat, élvezni az életet és nem a képernyő előtt gubbasztani és bámulni a Kardashien-ek fejét.

Ezért úgy döntöttem, hogy kitisztítom a social mediát az életemből. Nem azt mondom, hogy 100%osan megválok tőle, hanem azt hogy tudatosan célratörően fogom használni. Igazából már egy ideje dolgozom ezen a projecten, és a telefonos helyzet már egész jól áll, de a laptopon még mindig nehézkesen megy.

A telefonomon az átlaghoz képest kevesebb alkalmazás van: Messenger, Instagram, Pinterest, Viber és Gmail. Nincs fizetett internetem, és a wifi használatot is igyekszem a minimálisra csökkenteni. Az értesítéseket is mind kikapcsoltam, de még mindig túl sokszor nézegetem az Instát az ideális napi 1x-hez képest. Laptop használatnál még rosszabb a helyzet: amikor a munkára kéne koncentrálnom, sokszor azon kapom magam, hogy cuki cicás videókat bámulok, mindenféle különösebb tudatosság nélkül. Rengeteg időt veszítek ezzel, de ami még nagyobb probléma, hogy sosem kerülök ‘flow’ állapotba. Tudjátok, amikor olyan mélyen elmerültök a munkába, hogy már észre sem veszitek hogy dolgoztok, és így megy magától.

A legjobb megoldás lenne törölni magamat a FB-ról. De őszintén megmondom, én félek megtenni. Ezzel úgy érzem, hogy kb kilépek a társadalomból. Nyilván ez nem igaz, de az összes social mediának célja, hogy így érezzük magunkat. Nem is akarom teljesen elhagyni, mert sokszor kényelmes vagy szükségszerű (egyetemi csoport munka) megoldás tud lenni. Amit szeretnék elérni, hogy minimális időt töltsek vele és azt is tudatosan.

A következő postban egy step-by-step listát fogok nektek összegyűjteni, hogy én eddig miket tettem annak érdekében, hogy egy social media független, tudatos életet éljek. Nagyon érdekelne a ti véleményetek is erről. Ti is úgy érzitek, hogy a túlzott SM használat negatív hatással van az életetekre?

Conscious wedding

Dear Brides, this post is for you! I’m writing my thesis about weddings so lately I’ve been reading, looking at pictures and researching the topic. Honestly I’m quite shocked how big of a business wedding is, and people are hooked so easily to spend money on useless stuff. I feel that over-organized weddings are forced but mostly unnecessary. Here is why:

Most of the girls who were socialized on Instagram and TV programs like „Say yes to the dress” dream about royal-scale weddings with all the extras available. 2000$ dresses seem realistic (expected rather) the decoration must match with the tie of the broom and if the chair cover is not in the right shade the wedding is cancelled. We are brainwashed to believe that we “need” the big day to be over the top because it is all about celebrating love and this is “the one day”. But you know what it really is about? MONEY. Service providers only want to make money on the couple’s happiness. It is a billion dollar industry, so believe me when they offer you a carriage it is not because you can’t be happy without it, but because they make a shitload of money on it.

On the other hand if we look at it from the newlywed’s perspective: does it really worth spending all the savings on makeup, trial makeup, designer cutleries and silly decorations? If you have limitless budget, go on, but that is rarely the case. I doubt that a lot of young couples has the means to pay for a wedding but they do it anyway. Bank loans or support from parents make it possible, but at the same time the couple start off their life together in debt. Do you think it’s healthy? Wouldn’t it be much easyer to scale down the wedding and skip the worrying about the money part?

And of course with limited budget comes the problem of quality . A movielike wedding with table decoration, gifts, doves, and matching bridesmaids dresses costs a fortune which young couples don’t have, so if they want everything they have to buy low quality, cheap, disposable. You can imagine that the result can’t be tasteful or elegant, rather a pretentius mess. Wouldn’t it be much nicer to have few, but high quality decorations?

Don’t hate me, I agree that wedding is a special occasion and we should celebrate it. I just don’t understand the mentality. For me wedding is not about the money, not about perfection, not about stressing out on colors, but gathering all the friends and family to celebrate together. I’m not saying to ditch all the wedding stuff, but be more conscious about them. Think about the financial consequences of your decisions. Could you spend that money on something more useful? (For example a house, education, travelling). Think about the quality: do you really want to spend money on lot of cheap crap or fewer but higher quality stuff. Think about if you can use the decoration ever again? Should you borrow instead? And most importantly ask yourself: do you really need all those table decorations, chair covers, bouquets or you want them only because everybody else has them on Instagram.

This is your big day, you are going to be the center of the attention anyway. Believe me your wedding is not going to be fun and joyful beause of the color combination or the shape of the plate. Let it be YOUR day and don’t try to satisfy everybody else’s expectation.

Scroll down for some pictures.

Kedves Menyasszonyok! Ezt a postot a ti figyelmetekbe ajánlom! A szakdolgozatom miatt esküvő témakörben végzek kutatást, és meglepődve tapasztaltam, hogy mekkora biznisz ez az esküvőzés, és milyen könnyen lehet rávenni az embereket, hogy egy halom pénzt kiadjanak felesleges dolgokra. Számomra a túldizájnolt, „mindent akarok” esküvők erőltetettnek  de leginkább feleslegesnek tűnnek, le is írom, hogy miért:

A legtöbb eladósorban lévő lány már az Instagarm-on, meg amerikai műsorokon, mint például a “Mondj igent a ruhára” szocializálódott, ami azt jelenti, hogy kialakult bennük egy irreális álomkép az esküvőkről. A félmilliós ruha most már nem csak hogy elérhetőnek tűnik de inkább elvárt, a dekorációnak passzolni kell a vőlegény nyakkendőjéhez, de ha a székhuzat nem a megfelelő árnyalatú akkor le is van fújva az egész buli. A mi generációnk úgy nőtt fel, hogy a csapból is az folyik, hogy a nagy napnak tökéletesnek és extravagánsnak kell lennie, hiszen ez A nap ami csak a szerelemről szól. De tudjátok, valójában miről szól? A PÉNZRŐL. A szolgáltatók azon ügyködnek, hogy hogyan tudnának minél több pénzt kicsikarni a boldog párból. Az esküvő egy milli dolláros ipar, úgyhogy hidd el, amikor lovashintót meg világító menyasszonyi ruhát akarnak eladni neked, az nem azért van, mert ezek nélkül nem lesz tökéletes a nagy napod, hanem azért mert ezzel a szolgáltatók óriásit kaszálnak.

Ha a párok szemszögéből nézzük viszont ez mind-mind kiadás. A fiatal pároknak ritkán van annyi megspórolt pénzük, hogy ki tudjanak fizetni egy ilyen nagyszabású esküvőt, mégis sokan választják ezt. Banki hitelt vesznek fel, szülőktől kérnek kölcsön. De tényleg megéri sminkre, próbasminkre meg dizájner evőeszközökre költeni a megtakarítást? Persze ha megvan rá a keret, akkor semmi ne álljon az utatokba, de nem ez a jellemző. Mi értelme elkölteni azt a pénzt egy múló pillanatra, amiből akár meg is lehetne alapozni a jövőt?

És természetesen itt jön képbe a minőség kérdése. Hiszen ha limitált a keret, de a pár mindent szeretne az asztaldíszektől kezdve az egyen koszorúslányruhán keresztül a kísérőajándékokig, akkor mindent olcsón kell beszerezni. És az olcsó legtöbb esetben egyenlő a rossz minőségű, gagyi termékekkel. Így a végeredmény semmi képpen sem lehet ízléses, kifinomult, hanem inkább egy magamutogató katyvasz. Nem lenne sokkal jobb kiválasztani egy pár dolgot, és azokra áldozni többet, hogy az esküvő valóban a minőséget jegyében teljen?

Ne értsetek félre, én is azt gondolom, hogy az esküvő egy különleges alkalom és meg kell ünnepelni. Én csak a hozzáállással nem értek egyet. Számomra az esküvő nem a pénzről, a tökéletességről vagy a színeken való stresszelésről szól, hanem arról hogy a család és a barátok együtt ünnepelek. Nem azt mondom, hogy az összes esküvői részletet hagyjátok el, hanem hogy döntsetek tudatosabban velük kapcsolatban. Gondolkodjatok azon, hogy tényleg a csokiszökőkút-e a legjobb befektetés? Vagy van esetleg más, ami hosszú távon hozzájárulna a boldogságotokhoz (pl. lakás, utazás, tanulás)? Gondoljatok bele, hogy tényleg szerencsésebb-e sok olcsó kacatot, vagy inkább kevés de annál szebb dekoráció beszerezni. Gondolkodjatok el azon is, hogy mit tudtok csinálni a megmarad cuccokkal? Nem lenne-e érdemesebb bérelni? És végül a legfontosabb: kérdezzétek meg magatoktól, hogy tényleg szükségetek van-e az összes székhuzatra, csokorra, dekorációra, vagy csak azért szeretnétek őket, mert mindenki másnak is ilyen van az Instagramon?

Ez a ti nagy napotok, mindenki titeket fog csodálni, és higgyétek el nem a színkombináción vagy a tányérméreten fog múlni a jó hangulat. Legyetek figyelmesek, hogy valóban olyan legyen az esküvő, amilyet ti szeretnétek, és nem csak mások elvárásának akartok megfelelni.

Ezzel a pár képpel szeretném illusztrálni, hogy egy átlagos magyar esküvőhöz képest én milyennek képzelem el a nagy napot.


The life lesson I should have learned before I stuck in the middle of rock climbing

You know how I always tell you to be yourself, don’t try to comply to other’s expectation but only yours. I failed this principle and here is the story how:

The other day I went for a via ferrata tour, which is rock climbing for amateurs. There is a steel rope stretched along the way, and you have to use safety equipment. So it is quite safe, but you still get the adrenaline rush. There are several difficulty levels C is the medium level D is a bit harder and E is expert.

Képtalálat a következőre: „via ferrata”

We started on a C and it was great. It was challenging but not so much to give up. I started to feel the rush and I wanted to go for a bit more difficult. Instead of doing a D level, somehow we ended up at starting point of the E level route. There was a warning saying: “only for experienced climbers” “for very strong people” “start only when you are fully rested”. It looked very scary, the first part was straight up on an almost flat wall. I felt it was going to be too much for me, I was thinking to do the C route again. But then the others started to say that I was strong enough, it is going to be okay, I should try. So I tired the first part (the straight up section) and I did it. It seemed much easier than I had thought, but the next section was even scarier. At that point I could have turn around and go back to the C level and I wanted to because I was insecure. And then the others started to cheer me.

-You can do it, go on!
-No I should go back, because it seems more than I’m capable of.
-Look, you already up there, you just have to put your feet there and pull yourself up.
-He is right, I did that hard part, I can do some more. But how long is this? Can I do for     much longer?
-Come on, you are good, it’s gonna be easy for you.
-What the hell, I’m already here and it was easier than I expected. Let’s do this.

So I continued. It turned out to be much harder than the level C. After a section where there was literally no bumps or steps where I could put my feet, my arms gave up. I fell, luckily my safety equipment worked. I wasn’t able to go on; I couldn’t close my fist any more (so I couldn’t grab the rope) and I couldn’t pull myself up any more. I was totally fucked, no way back, and impossible to move forward. I was hanging there for like 5 minutes (for me it was hours), panicking how am I going to get down, thinking about how my huge ego got me in this hopeless situation, and feeling sorry for the others who stuck on the wall behind me. If it wasn’t for a guy who come back to help me, I would still be there. But even though I got through that fucked up part, I was still in the middle of the rout with no working arm. And when I saw the next section with a straight up rope I started to panic-cry because I was sure I couldn’t go up. And then, thanks to some kind of luck-magic, I noticed an escape path. I have never been happier. You can’t imagine the relief.

My walk of shame up the stairs was painful. I’m not ashamed of my inadequate physical condition because I was aware of that before I started. I was ashamed because in spite of I was aware of it, I started that route, because others told me and because I wanted to prove myself. I failed my principle to only comply to myself which hurts much more than my muscles the day after. (I can’t lift my arm, so you can imagine it hurts a lot). I knew I shouldn’t do it, but I did it anyway because of other’s opinion. Lesson learned, the hardest way, but believe me, I’m gonna remember it forever.

*Btw the hanging part was much worse than I can describe. I was terrified.

Tudjátok, mindig azt mondom, hogy legyetek önmagatok, és hogy ne próbáljatok mások elvárásainak megfelelni, csak a sajátotoknak. Én totálisan megbuktam a vizsgán, itt a story hogy hogyan:

Nemrég elmentünk egy via ferrata túrára, ami gyakorlatilag sziklamászás amatőröknek. Az acélkötéllel kijelölt úton a védőfelszerelés használata kötelező (beülő, biztosítókötél, sisak), így a túra majdnem veszélytelennek mondható, de mégis megvan az adrenalin. Különböző szintű pályák vannak, a C a közepes nehézségű, D az egyel nehezebb az E pedig a profiknak való.

Képtalálat a következőre: „via ferrata”

Mi a C szintűvel kezdtünk, nagyon élveztem, kihívás volt, de nem akkora hogy feladjam. Sőt inkább megjött a kedvem, és egyel nehezebb pályát akartam kipróbálni. De a D helyett valahogy az E pálya beszállásánál lyukadtunk ki. A figyelmeztető táblán felhívták a figyelmünket: „csak gyakorlott via ferrata mászóknak” „csak erős embereknek” „csak akkor indulj el, ha teljesen ki vagy pihenve”. Az első szakasz már ránézésre is elég nehéznek tűnt, mert a kötél nyíl egyenesen ment fel a sima sziklafalon. Úgy éreztem, hogy ez több mint ami bennem van, és elgondolkoztam hogy inkább átmegyek és újra megcsinálom a C pályát. Aztán a többiek elkezdték mondani, hogy de jó lesz ez, ügyes vagyok, erős vagyok, próbáljam meg. Ezért megpróbáltam az első szakaszt (ami egyenesen ment fel a falon) és meglepően könnyen feljutottam. Itt még mindig vissza tudtam volna fordulni, és a bizonytalanságom miatt erősen gondolkoztam is rajta. De aztán megint mondani kezdték:

-Na tök ügyes vagy, ne add fel!
-Áhh, vissza kéne mennem, nem vagyok én erre felkészülve.
-Hát már eljutottál odáig, már csak oda kell tenned a lábad és felhúznod magad.
-Nem is tudom. Tényleg könnyen megcsináltam az első szakaszt, de vajon a többi milyen lesz?
-Na ügyes vagy, gyerünk tovább.
-Igaza van, már itt vagyok, könnyebb volt mint gondoltam, biztosan meg tudom csinálni.

És tovább indultam. Mint kiderült ez a pálya lényegesen nehezebb volt, mint az előző. Az egyik rész után, ahol egyetlen kiszögellés sem volt ahová letehettem volna a lábamat a karom feladta a szolgálatot. Leestem, és csak a védőfelszerelés tartott meg. Megpróbáltam újra továbbindulni, de nem tudtam felhúzni magam az acélkötélig, mert az izmaimból kiment minden erő, és ha még sikerült is volna, nem tudtam volna rákapaszkodni, mert képtelen voltam szorítani a kezemmel. Elcseszett helyzet volt, nem tudtam visszafordulni, előre pedig képtelen voltam haladni. Kb. 5 percig lógtam ott pánikolva, azon gondolkozva, hogy az egóm hogy juttatott egy ilyen reménytelen helyzetbe, és közben rosszul érezem magam hogy a mögöttem lévők fent ragadtak a falon. Ha az egyik tapasztaltabb srác nem jön vissza segíteni nekem, még most is ott lennék. Miután túljutottam ezen a borzalmas részen, még mindig a fal közepénél jártam csak, és a kezem továbbra sem működött. Mikor a megláttam, hogy a következő falszakasz pont egy olyan felmászós rész, mint az első pánikroham jött rám, mert akkor realizáltam, hogy mekkora bajban vagyok. Biztos voltam benne hogy nem tudok felmászni. Óriási szerencsémre megláttam egy menekülőösvényt, és azonnal indultam is lefelé. Sosem éreztem nagyobb megkönnyebbülést.

 Az utam felfelé a lépcsőkön rettenetes volt. Nem szégyellem a fizikai gyengeségemet, mert már induláskor tudatában voltam, hogy ez sok lesz nekem. Azt szégyellem, hogy mindennek ellenére nekivágtam, mert mások azt mondták, és én meg bizonyítani akartam. Megbuktam a „csak magadnak akarj megfelelni” elvemből ami jobban fáj mint a másnapi izomláz. (Nem tudom felemelni a karjaimat, úgyhogy gondolhatjátok, hogy eléggé fáj.) Mindenesetre egy életre megtanultam a leckét: magamnak kell megfelelnem, és nem másoknak. Jobb lett volna kevésbé életveszélyes módon rádöbbenni erre, de így tutira sosem felejtem el.

A via ferratat amúgy csak ajánlani tudom, hatalmas élmény, csak ügyelj hogy olyan pályára menj, ami neked való!

*Amúgy az a rész amikor ott ragadtam sokkal szörnyűbb volt, mint ahogy le tudom írni, a pánik szó nem elég erős hogy kifejezze amit éreztem.