It is all about the attitude: positive thinking

Do you know the tingling feeling in your heart when you can’t think about anything else but how beautiful life is? When everything seems right on track and you are full of positive thoughts? That is how I usually feel. Do you know why? Because I want to.

What I learned in the past few years is that everything is perception. There are so many things going on in our life, and how we experience them is only based on our attitude. We can feel sorry for ourselves, sink into sadness and sorrow in hard times, or we can toughen up and change our angles. It is possible to consciously train our brain to focus on the bright side, find the positive aspect even in seemingly terrible situations.

This kind of mental shift is not easy; it takes time and a good deal of self-discipline and commitment.  The first step is to realize that there might be a problem with our mental attitude. I used to easily get trapped in dark places because I was so fixed on my own misery I completely forgot to appreciate the happy moments. After a few years slipping in and out of this melancholic state of mine, I realized that self-pity is not going to solve my problems. I can stay this grumpy, sour person or I can do something about it and convert myself into an optimistic, positive person. Because I’m the only one who can turn my situation around.

It took me a long time to develop the positive mindset. I had to accept that life is hard and it is up to me how I handle the ups and downs. I can’t expect life to be a magical fairytale with cotton candy clouds and glitter pooping unicorns all the time (like I used to), but I can still enjoy the ride. I have to keep my eyes on the things that make me happy, and handle the stressful parts as collaterals.

By consciously focusing on positive thinking, I haven’t let myself slip for a long time. It makes me proud and empowered.



Conscious consumerism was much easier when I didn’t have the money

After arriving to Denmark, I couldn’t find a proper job. I did what any other decent student would do: cleaned, babysitted, distributed flyers to be able to pay my rent. I lived from paycheck to paycheck so it’s needless to say I never had money for the hottest FENTY shoes or new Iphone something. Honestly, I stopped craving them. By having no money I learned how to be grateful for what I already have and focus on the small things that make me happy, instead of longing for expensive excess stuff.

When I moved to Copenhagen in September my life had changed. I was lucky enough to find a proper job, I have a steady monthly income so I don’t have to worry about rent and food any more. Indeed, I have some extra money I have no idea how to handle.

For some people it’s not even a question: obviously spend it all, buy whatever comes in your way. Well, that is not something I can do. I’m not going to spend money just because I can, I want to spend money because I have a reason to do so.

In the past two years I’ve become a conscious consumer out of necessity, a budget minimalist and I loved it. I experienced all the benefits of consuming less and living more. Even though I have some money to spare now, I don’t want to go back to the old mindless spending phase. Yet I feel some kind of pressure looking at all those numbers on my account. I even tried to buy my way out of a heartbreak. Dreadful.

This shows I profoundly need to learn how to keep my mind focused and not let it influenced by artificially engineered desires. I have my process of how to stay a conscious consumer in the hard times.

After I lay my eyes on a thing

  • My conscious\minimalist side asks: Do I really need this?
  • My environmental conscious side asks: How sustainable is this?
  • My economical side asks: Can I afford it?

Then I spend days answering this questions, making lists of pros and cons, visualizing my life with and without the object, asking my friends and family for support. After all the sweat I usually decide not to buy the thing.

This is a very time and energy consuming process, but I believe it is only the adjusting period. When you suddenly have money to spend and you want to pamper yourself but at the same time want to stay true to your minimalist values. In a few months, when I got used to this new situation, resisting such urges won’t be difficult at all.

Have you experienced something like this? I’m interested in your stories so please share.

Am I going to feel less hurt if I buy this thing?

To understand my current emotional situation you should know that I have quite difficult few days behind me. Two weeks ago got dumped and then, 3 boxes of ice cream and endless amount of kleenex later, undumped. Since this tiny incident, I’m trying to process all the emotional baggage that my boyfriend’s momentary confusion left me with.

And as with all the emotional crisis, comes the unconscious need for gratification. I find myself scrolling through webshops looking at trendy clothes and expensive electronic gadgets. Luckily I don’t have the patience to spend more than five minutes with this mindless activity, yet there is something stuck in my mind. I found this camera on sale that I think I should buy.

I’ve been thinking about buying a camera for a few months and now the price is 40% off. Rationally it would be a smart decision to buy, but am I acting rational here? If I hadn’t been upset, I wouldn’t have looked at the webshop. I was perfectly happy before I knew about the camera, and I’m sure I could live a full life without it in the future. But I still feel this urge, almost physically pressing me from inside.

For a short period I actually thought I want that camera. Then I realized what I really want is to make my pain go away. For some reason one part of my brain believes spending money on unnecessary stuff will solve my problem. Fortunately the other part knows, that distracting my thoughts and compensating my emotional damage with material stuff is not the solution.

So here I am, cought up in the middle of a consumerist dilemma instead of focusing on fixing my broken heart. I feel lucky that I understand the situation and the true meaning of my actions. It is not about the camera, it is about me. The sooner I get better emotionally the sooner the desire for a new thing goes away.

My minimalist room in Copenhagen

As I mentioned in my previous post, I’ve just moved to Copenhagen to start yet another education. Leaving home is not only emotionally demanding but also technically challenging. Finding a room, packing, moving all the stuff, unpacking… this is not the fun part of the adventure. This is something you have to get through so you can enjoy the expat life. Especially in Copenhagen, finding a room is a tough business. I was quite lucky to stay in this amazing room until September.

It was love at first sight. This is exactly a room that I can imagine myself living in. Maybe a bit oversized for my minimalist lifestyle. I’ve never had this much space, and I don’t have the stuff to fill it up. As a wannabe minimalist I moved here with only one suitcase (that you can see on the picture). Basically I have some clothes and bathroom essentials but not much more. I don’t like to surround myself with decorations or knickknacks because I enjoy the simplicity and cleanness around me. Obviously when I stared to really use the room, my clothes ended up on the couch so it wasn’t this tidy all the time, but the basic concept of minimal furnishing, the huge windows, the wooden floor combined with white as a dominant color is absolutely a dream come true.

What I would have added to the room:

  • Some green plans so the space becomes more friendly and lively
  • A huge table as my ‘office’ to inspire me to work harder
  • A huge mirror, because I’m a girl
  • A clothes rack to keep my stuff organized





Ahogy az előző postban már említettem, nemrég költöztem ki Koppenhágába, hogy ismét újabb tanulmányokba kezdjek. Elköltözni otthonról nem csak érzelmileg megterhelő, de sokszor a kivitelezés is kihívást jelent. Minden alkalommal ugyan az a folyamat: találni megfelelő szobát, összepakolni, a cuccokat valahogy eljuttatni az új helyre, ott kipakolni… ez a kaland kevésbé mókás része. Ezen túl kell esni, hogy aztán teljes mértékben élvezni lehessen a külföldön töltött időt. Főleg itt Koppenhágában, szobát találni hatalmas kihívás, ezért is érzem magam szerencsésnek, hogy ideiglenes megoldásnak egy ilyen szobába sikerült beköltöznöm.

Szerelem volt első látásra. Pont ilyen szobában tudnám elképzelni az elkövetkezendő pár évemet. Az én minimalista életmódomhoz kicsit talán túlméretezett, hiszen egy bőröndnyi cuccal érkeztem. Sosem volt még ekkora helyem, és (szerencsére) nincs is annyi holmim, hogy megtöltsem. Csak egy pár ruhát hoztam magammal, meg fürdőszobai cuccokat, de mást nem nagyon. Se dekoráció, se csetreszek, mert én azt élvezem, ha letisztultság és az egyszerűség vesz körül. Természetesen, amikor használatba vettem a szobát, akkor szekrény híján a ruháim a kanapén végezték, és ezért egy kicsit rendetlenebbnek látszott, de alapvetően a minimális bútorozás, a fehér, mint domináns szín, hatalmas ablakok és a fapadló teljes mértékben egy valóra vált álom.

Amit hozzátettem volna a szobához:

  • Egy pár zöld növény, hogy még barátságosabb, élettel telibb legyen a szoba
  • Egy óriási asztalt, ami az ’irodámként’ funkcionált volna, hogy motiváljon a munkára
  • Egy egészalakos tükröt, mert lányból vagyok
  • Egy ruhaállványt, hogy rendezetten tudjam tárolni a holmiaimat.

Break out of the social media trap

Hey guys, how do you feel about social media? Because lately I had negative experiences and my feelings are controversial. On one hand I’m glad that I can communicate with my friends easily (living abroad this is very important), and that I can discover interesting articles\events\brands\people just by scrolling through the feed. On the other hand (and this is 80% of my experience) I’m annoyed by the stupid, meaningless post (like tag someone on this disgusting picture. ha-ha what a funny person -.-) other people’s brag about their ’perfect’ life, shitload of ads and all the wasted time. To find something interesting I have to scroll through too much shit and I’m getting fed up. I sit in front of my computer, my brain is literally turned off, just staring at meaningless words and pictures instead of doing something I enjoy.  But what bothers me the most is that, although I hate myself when I’m doing this, I’m still addicted.

I feel I can’t control when I check my FB. It is always there. I’m writing my thesis, my FB is open in the background and after a few sentences I check it without thinking. I just do it as a habit. I have to think about how to structure my thesis, it is complicated, I should concentrated, but instead I check my Instagram, that’s easier. I should focus, use my brain, but I look for any distraction because I don’t want to deal with the hard stuff. I’m sure I’m not alone, maybe somebody is okay with this, but I’m so angry at myself. I waste my precious time on stuff I don’t even care about. I want to be productive, I want to live my life the fullest instead of sitting in front of a screen and staring at the Kardashians annoying face.

So I decided to ‘get clean’. I don’t want to erase social media completely from my life, but I’m gonna learn how to use it consciously, with purpose. I’ve been working on it for some time, so I’m getting better with my phone, but I still have problems when I use my laptop.

I only have some apps on my phone: Instagram, Messenger Viber, Pinterest and Gmail. In my experience this is relatively few compared to other people’s app collection. I don’t have prepaid internet, and I’m trying not to use wifi on my phone during the day. I don’t have notifications, but I still check Insta too often. I have bigger problems with the desktop situation. When I should focus on my work I catch myself wondering through make-up and kitten videos without any intention to do so.  I lose so much time, but the bigger problem is that I never get into the flow. You know, when you are so into the work it basically writes itself.

The easiest thing would be to leave FB for good. Honestly I’m a bit afraid to do that. It is like leaving the society. Of course this is not true, but the purpose of all sm is to make us feel like this. And actually I don’t want to leave because sometimes it can be convenient or necessary (uni groupwork) I want to minimize it, use it purposefully.

In the next post I’m going to share a step by step list, what have I already done to get un-addicted and live a more meaningful, purposeful life.

I would be happy to hear about your relationship to SM. Do you also feel that excessive social media has a negative impact on your life?


Fiúk, lányok, ti hogy álltok a social médiával? Nekem vegyes érzéseim vannak. Egyfelől örülök hogy van olyan felület ahol könnyedén kommunikálhatok a barátaimmal (ami a külföldön élés miatt nagyon fontos nekem) illetve hogy egy csomó érdekes cikkre\emberre\eseményre\márkára tudok rábukkanni mikor nézegetem a hírfolyamot. Ellenben, és ez e véleményem 80%-át teszi ki, rettenetesen idegesít a sok értelmetlen – tag-elj be valakit és az vesz neked egy jegyet Hawiira – postok, a sok hirdetés, a „mutassuk meg mennyire tökéletes az életünk” utóérzetű kéepk, na meg a rengeteg elvesztegetett idő. Ahhoz, hogy valami értelmeset találjak, rengeteg szarságon kell átverekednem magam, ami túl sok idő és energiát vesz igénybe, ahelyett hogy valami olyasmit csinálnék, amit valóban élvezek. Már kezd nagyon elegem lenni. De ami a legborzasztóbb, hogy mindennek ellenére még mindig nem tudom abbahagyni.

Úgy érzem, nem tudom kontrollálni hogy, mikor nézem meg a FBomat. A diploma írás közben naivan nyitva hagytam, de pár mondatonként azt vettem észre, hogy már megint a cuki kutyákat bámulom. Nem is tudatosan kattintottam, csak megszokásból. Amikor a diplomamunkám felépítésén kellett volna gondolkodnom, ahelyett hogy koncentráltam volna 10 percig, inkább elkezdtem Instagramot nézegetni. Nem volt tudatos, de egyszerűen nem akartam megerőltetni az agyam, és inkább a könnyebb utat választottam. Biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Van aki ebbe beletörődik vagy nem érdekli, de engem nagyon bosszant. Én produktív szeretnék lenni, elérni a céljaimat, élvezni az életet és nem a képernyő előtt gubbasztani és bámulni a Kardashien-ek fejét.

Ezért úgy döntöttem, hogy kitisztítom a social mediát az életemből. Nem azt mondom, hogy 100%osan megválok tőle, hanem azt hogy tudatosan célratörően fogom használni. Igazából már egy ideje dolgozom ezen a projecten, és a telefonos helyzet már egész jól áll, de a laptopon még mindig nehézkesen megy.

A telefonomon az átlaghoz képest kevesebb alkalmazás van: Messenger, Instagram, Pinterest, Viber és Gmail. Nincs fizetett internetem, és a wifi használatot is igyekszem a minimálisra csökkenteni. Az értesítéseket is mind kikapcsoltam, de még mindig túl sokszor nézegetem az Instát az ideális napi 1x-hez képest. Laptop használatnál még rosszabb a helyzet: amikor a munkára kéne koncentrálnom, sokszor azon kapom magam, hogy cuki cicás videókat bámulok, mindenféle különösebb tudatosság nélkül. Rengeteg időt veszítek ezzel, de ami még nagyobb probléma, hogy sosem kerülök ‘flow’ állapotba. Tudjátok, amikor olyan mélyen elmerültök a munkába, hogy már észre sem veszitek hogy dolgoztok, és így megy magától.

A legjobb megoldás lenne törölni magamat a FB-ról. De őszintén megmondom, én félek megtenni. Ezzel úgy érzem, hogy kb kilépek a társadalomból. Nyilván ez nem igaz, de az összes social mediának célja, hogy így érezzük magunkat. Nem is akarom teljesen elhagyni, mert sokszor kényelmes vagy szükségszerű (egyetemi csoport munka) megoldás tud lenni. Amit szeretnék elérni, hogy minimális időt töltsek vele és azt is tudatosan.

A következő postban egy step-by-step listát fogok nektek összegyűjteni, hogy én eddig miket tettem annak érdekében, hogy egy social media független, tudatos életet éljek. Nagyon érdekelne a ti véleményetek is erről. Ti is úgy érzitek, hogy a túlzott SM használat negatív hatással van az életetekre?

Conscious wedding

Dear Brides, this post is for you! I’m writing my thesis about weddings so lately I’ve been reading, looking at pictures and researching the topic. Honestly I’m quite shocked how big of a business wedding is, and people are hooked so easily to spend money on useless stuff. I feel that over-organized weddings are forced but mostly unnecessary. Here is why:

Most of the girls who were socialized on Instagram and TV programs like „Say yes to the dress” dream about royal-scale weddings with all the extras available. 2000$ dresses seem realistic (expected rather) the decoration must match with the tie of the broom and if the chair cover is not in the right shade the wedding is cancelled. We are brainwashed to believe that we “need” the big day to be over the top because it is all about celebrating love and this is “the one day”. But you know what it really is about? MONEY. Service providers only want to make money on the couple’s happiness. It is a billion dollar industry, so believe me when they offer you a carriage it is not because you can’t be happy without it, but because they make a shitload of money on it.

On the other hand if we look at it from the newlywed’s perspective: does it really worth spending all the savings on makeup, trial makeup, designer cutleries and silly decorations? If you have limitless budget, go on, but that is rarely the case. I doubt that a lot of young couples has the means to pay for a wedding but they do it anyway. Bank loans or support from parents make it possible, but at the same time the couple start off their life together in debt. Do you think it’s healthy? Wouldn’t it be much easyer to scale down the wedding and skip the worrying about the money part?

And of course with limited budget comes the problem of quality . A movielike wedding with table decoration, gifts, doves, and matching bridesmaids dresses costs a fortune which young couples don’t have, so if they want everything they have to buy low quality, cheap, disposable. You can imagine that the result can’t be tasteful or elegant, rather a pretentius mess. Wouldn’t it be much nicer to have few, but high quality decorations?

Don’t hate me, I agree that wedding is a special occasion and we should celebrate it. I just don’t understand the mentality. For me wedding is not about the money, not about perfection, not about stressing out on colors, but gathering all the friends and family to celebrate together. I’m not saying to ditch all the wedding stuff, but be more conscious about them. Think about the financial consequences of your decisions. Could you spend that money on something more useful? (For example a house, education, travelling). Think about the quality: do you really want to spend money on lot of cheap crap or fewer but higher quality stuff. Think about if you can use the decoration ever again? Should you borrow instead? And most importantly ask yourself: do you really need all those table decorations, chair covers, bouquets or you want them only because everybody else has them on Instagram.

This is your big day, you are going to be the center of the attention anyway. Believe me your wedding is not going to be fun and joyful beause of the color combination or the shape of the plate. Let it be YOUR day and don’t try to satisfy everybody else’s expectation.

Scroll down for some pictures.

Kedves Menyasszonyok! Ezt a postot a ti figyelmetekbe ajánlom! A szakdolgozatom miatt esküvő témakörben végzek kutatást, és meglepődve tapasztaltam, hogy mekkora biznisz ez az esküvőzés, és milyen könnyen lehet rávenni az embereket, hogy egy halom pénzt kiadjanak felesleges dolgokra. Számomra a túldizájnolt, „mindent akarok” esküvők erőltetettnek  de leginkább feleslegesnek tűnnek, le is írom, hogy miért:

A legtöbb eladósorban lévő lány már az Instagarm-on, meg amerikai műsorokon, mint például a “Mondj igent a ruhára” szocializálódott, ami azt jelenti, hogy kialakult bennük egy irreális álomkép az esküvőkről. A félmilliós ruha most már nem csak hogy elérhetőnek tűnik de inkább elvárt, a dekorációnak passzolni kell a vőlegény nyakkendőjéhez, de ha a székhuzat nem a megfelelő árnyalatú akkor le is van fújva az egész buli. A mi generációnk úgy nőtt fel, hogy a csapból is az folyik, hogy a nagy napnak tökéletesnek és extravagánsnak kell lennie, hiszen ez A nap ami csak a szerelemről szól. De tudjátok, valójában miről szól? A PÉNZRŐL. A szolgáltatók azon ügyködnek, hogy hogyan tudnának minél több pénzt kicsikarni a boldog párból. Az esküvő egy milli dolláros ipar, úgyhogy hidd el, amikor lovashintót meg világító menyasszonyi ruhát akarnak eladni neked, az nem azért van, mert ezek nélkül nem lesz tökéletes a nagy napod, hanem azért mert ezzel a szolgáltatók óriásit kaszálnak.

Ha a párok szemszögéből nézzük viszont ez mind-mind kiadás. A fiatal pároknak ritkán van annyi megspórolt pénzük, hogy ki tudjanak fizetni egy ilyen nagyszabású esküvőt, mégis sokan választják ezt. Banki hitelt vesznek fel, szülőktől kérnek kölcsön. De tényleg megéri sminkre, próbasminkre meg dizájner evőeszközökre költeni a megtakarítást? Persze ha megvan rá a keret, akkor semmi ne álljon az utatokba, de nem ez a jellemző. Mi értelme elkölteni azt a pénzt egy múló pillanatra, amiből akár meg is lehetne alapozni a jövőt?

És természetesen itt jön képbe a minőség kérdése. Hiszen ha limitált a keret, de a pár mindent szeretne az asztaldíszektől kezdve az egyen koszorúslányruhán keresztül a kísérőajándékokig, akkor mindent olcsón kell beszerezni. És az olcsó legtöbb esetben egyenlő a rossz minőségű, gagyi termékekkel. Így a végeredmény semmi képpen sem lehet ízléses, kifinomult, hanem inkább egy magamutogató katyvasz. Nem lenne sokkal jobb kiválasztani egy pár dolgot, és azokra áldozni többet, hogy az esküvő valóban a minőséget jegyében teljen?

Ne értsetek félre, én is azt gondolom, hogy az esküvő egy különleges alkalom és meg kell ünnepelni. Én csak a hozzáállással nem értek egyet. Számomra az esküvő nem a pénzről, a tökéletességről vagy a színeken való stresszelésről szól, hanem arról hogy a család és a barátok együtt ünnepelek. Nem azt mondom, hogy az összes esküvői részletet hagyjátok el, hanem hogy döntsetek tudatosabban velük kapcsolatban. Gondolkodjatok azon, hogy tényleg a csokiszökőkút-e a legjobb befektetés? Vagy van esetleg más, ami hosszú távon hozzájárulna a boldogságotokhoz (pl. lakás, utazás, tanulás)? Gondoljatok bele, hogy tényleg szerencsésebb-e sok olcsó kacatot, vagy inkább kevés de annál szebb dekoráció beszerezni. Gondolkodjatok el azon is, hogy mit tudtok csinálni a megmarad cuccokkal? Nem lenne-e érdemesebb bérelni? És végül a legfontosabb: kérdezzétek meg magatoktól, hogy tényleg szükségetek van-e az összes székhuzatra, csokorra, dekorációra, vagy csak azért szeretnétek őket, mert mindenki másnak is ilyen van az Instagramon?

Ez a ti nagy napotok, mindenki titeket fog csodálni, és higgyétek el nem a színkombináción vagy a tányérméreten fog múlni a jó hangulat. Legyetek figyelmesek, hogy valóban olyan legyen az esküvő, amilyet ti szeretnétek, és nem csak mások elvárásának akartok megfelelni.

Ezzel a pár képpel szeretném illusztrálni, hogy egy átlagos magyar esküvőhöz képest én milyennek képzelem el a nagy napot.


The life lesson I should have learned before I stuck in the middle of rock climbing

You know how I always tell you to be yourself, don’t try to comply to other’s expectation but only yours. I failed this principle and here is the story how:

The other day I went for a via ferrata tour, which is rock climbing for amateurs. There is a steel rope stretched along the way, and you have to use safety equipment. So it is quite safe, but you still get the adrenaline rush. There are several difficulty levels C is the medium level D is a bit harder and E is expert.

Képtalálat a következőre: „via ferrata”

We started on a C and it was great. It was challenging but not so much to give up. I started to feel the rush and I wanted to go for a bit more difficult. Instead of doing a D level, somehow we ended up at starting point of the E level route. There was a warning saying: “only for experienced climbers” “for very strong people” “start only when you are fully rested”. It looked very scary, the first part was straight up on an almost flat wall. I felt it was going to be too much for me, I was thinking to do the C route again. But then the others started to say that I was strong enough, it is going to be okay, I should try. So I tired the first part (the straight up section) and I did it. It seemed much easier than I had thought, but the next section was even scarier. At that point I could have turn around and go back to the C level and I wanted to because I was insecure. And then the others started to cheer me.

-You can do it, go on!
-No I should go back, because it seems more than I’m capable of.
-Look, you already up there, you just have to put your feet there and pull yourself up.
-He is right, I did that hard part, I can do some more. But how long is this? Can I do for     much longer?
-Come on, you are good, it’s gonna be easy for you.
-What the hell, I’m already here and it was easier than I expected. Let’s do this.

So I continued. It turned out to be much harder than the level C. After a section where there was literally no bumps or steps where I could put my feet, my arms gave up. I fell, luckily my safety equipment worked. I wasn’t able to go on; I couldn’t close my fist any more (so I couldn’t grab the rope) and I couldn’t pull myself up any more. I was totally fucked, no way back, and impossible to move forward. I was hanging there for like 5 minutes (for me it was hours), panicking how am I going to get down, thinking about how my huge ego got me in this hopeless situation, and feeling sorry for the others who stuck on the wall behind me. If it wasn’t for a guy who come back to help me, I would still be there. But even though I got through that fucked up part, I was still in the middle of the rout with no working arm. And when I saw the next section with a straight up rope I started to panic-cry because I was sure I couldn’t go up. And then, thanks to some kind of luck-magic, I noticed an escape path. I have never been happier. You can’t imagine the relief.

My walk of shame up the stairs was painful. I’m not ashamed of my inadequate physical condition because I was aware of that before I started. I was ashamed because in spite of I was aware of it, I started that route, because others told me and because I wanted to prove myself. I failed my principle to only comply to myself which hurts much more than my muscles the day after. (I can’t lift my arm, so you can imagine it hurts a lot). I knew I shouldn’t do it, but I did it anyway because of other’s opinion. Lesson learned, the hardest way, but believe me, I’m gonna remember it forever.

*Btw the hanging part was much worse than I can describe. I was terrified.

Tudjátok, mindig azt mondom, hogy legyetek önmagatok, és hogy ne próbáljatok mások elvárásainak megfelelni, csak a sajátotoknak. Én totálisan megbuktam a vizsgán, itt a story hogy hogyan:

Nemrég elmentünk egy via ferrata túrára, ami gyakorlatilag sziklamászás amatőröknek. Az acélkötéllel kijelölt úton a védőfelszerelés használata kötelező (beülő, biztosítókötél, sisak), így a túra majdnem veszélytelennek mondható, de mégis megvan az adrenalin. Különböző szintű pályák vannak, a C a közepes nehézségű, D az egyel nehezebb az E pedig a profiknak való.

Képtalálat a következőre: „via ferrata”

Mi a C szintűvel kezdtünk, nagyon élveztem, kihívás volt, de nem akkora hogy feladjam. Sőt inkább megjött a kedvem, és egyel nehezebb pályát akartam kipróbálni. De a D helyett valahogy az E pálya beszállásánál lyukadtunk ki. A figyelmeztető táblán felhívták a figyelmünket: „csak gyakorlott via ferrata mászóknak” „csak erős embereknek” „csak akkor indulj el, ha teljesen ki vagy pihenve”. Az első szakasz már ránézésre is elég nehéznek tűnt, mert a kötél nyíl egyenesen ment fel a sima sziklafalon. Úgy éreztem, hogy ez több mint ami bennem van, és elgondolkoztam hogy inkább átmegyek és újra megcsinálom a C pályát. Aztán a többiek elkezdték mondani, hogy de jó lesz ez, ügyes vagyok, erős vagyok, próbáljam meg. Ezért megpróbáltam az első szakaszt (ami egyenesen ment fel a falon) és meglepően könnyen feljutottam. Itt még mindig vissza tudtam volna fordulni, és a bizonytalanságom miatt erősen gondolkoztam is rajta. De aztán megint mondani kezdték:

-Na tök ügyes vagy, ne add fel!
-Áhh, vissza kéne mennem, nem vagyok én erre felkészülve.
-Hát már eljutottál odáig, már csak oda kell tenned a lábad és felhúznod magad.
-Nem is tudom. Tényleg könnyen megcsináltam az első szakaszt, de vajon a többi milyen lesz?
-Na ügyes vagy, gyerünk tovább.
-Igaza van, már itt vagyok, könnyebb volt mint gondoltam, biztosan meg tudom csinálni.

És tovább indultam. Mint kiderült ez a pálya lényegesen nehezebb volt, mint az előző. Az egyik rész után, ahol egyetlen kiszögellés sem volt ahová letehettem volna a lábamat a karom feladta a szolgálatot. Leestem, és csak a védőfelszerelés tartott meg. Megpróbáltam újra továbbindulni, de nem tudtam felhúzni magam az acélkötélig, mert az izmaimból kiment minden erő, és ha még sikerült is volna, nem tudtam volna rákapaszkodni, mert képtelen voltam szorítani a kezemmel. Elcseszett helyzet volt, nem tudtam visszafordulni, előre pedig képtelen voltam haladni. Kb. 5 percig lógtam ott pánikolva, azon gondolkozva, hogy az egóm hogy juttatott egy ilyen reménytelen helyzetbe, és közben rosszul érezem magam hogy a mögöttem lévők fent ragadtak a falon. Ha az egyik tapasztaltabb srác nem jön vissza segíteni nekem, még most is ott lennék. Miután túljutottam ezen a borzalmas részen, még mindig a fal közepénél jártam csak, és a kezem továbbra sem működött. Mikor a megláttam, hogy a következő falszakasz pont egy olyan felmászós rész, mint az első pánikroham jött rám, mert akkor realizáltam, hogy mekkora bajban vagyok. Biztos voltam benne hogy nem tudok felmászni. Óriási szerencsémre megláttam egy menekülőösvényt, és azonnal indultam is lefelé. Sosem éreztem nagyobb megkönnyebbülést.

 Az utam felfelé a lépcsőkön rettenetes volt. Nem szégyellem a fizikai gyengeségemet, mert már induláskor tudatában voltam, hogy ez sok lesz nekem. Azt szégyellem, hogy mindennek ellenére nekivágtam, mert mások azt mondták, és én meg bizonyítani akartam. Megbuktam a „csak magadnak akarj megfelelni” elvemből ami jobban fáj mint a másnapi izomláz. (Nem tudom felemelni a karjaimat, úgyhogy gondolhatjátok, hogy eléggé fáj.) Mindenesetre egy életre megtanultam a leckét: magamnak kell megfelelnem, és nem másoknak. Jobb lett volna kevésbé életveszélyes módon rádöbbenni erre, de így tutira sosem felejtem el.

A via ferratat amúgy csak ajánlani tudom, hatalmas élmény, csak ügyelj hogy olyan pályára menj, ami neked való!

*Amúgy az a rész amikor ott ragadtam sokkal szörnyűbb volt, mint ahogy le tudom írni, a pánik szó nem elég erős hogy kifejezze amit éreztem.

Say no to exploitation

If you read my blog, I’m 95% sure you know what Fashion Revolution is. If you are in the 5% here is a small summary: Fashion Revolution is a global movement that challenges the unethical and unsustainable fashion practices. It was born on the day of the Rana Plaza collapse in April 24th 2013. Since then, every April consumers ask brand about the manufacturing by using #whomademyclothes in social media.

Képtalálat a következőre: „fashion revolution”

What I really like about Fashion Revolution is that it is a „pro-fashion” movement, which means they try to engage people in positive actions rather than naming and shaming brands. Fashion Revolution is for the people who can see that the current system is socially and environmentally not sustainable and they want to do something about it. You can also be a part of the revolution in several ways, for example express your concerns by posting pictures with #whomademyclothes or host an event and start a conversation about the topic.


Fashion Revolution week (24-30 April in 2017) is the apex of the all year around movement. Several events are organized to raise awareness about the impact of fashion. This year Hungary has joined the movement, and we have 2 awesome events.

Although I think it is great to have a week when we talk more about the impact of fashion, I believe it should be an everyday issue. You might think that this would be a bit too much, but I’m not talking about posting pictures, or going to events every day. You can integrate small actions to your everyday life that helps to make fashion more sustainable.

Here are some guidelines how you can take part in Fashion Revolution every day of the year:

  • Take care of your clothes: If you wash and dry your clothes carefully they will stay beautiful for longer. And if something happens you can always try repare before buy a new one.
  • Buy less: This is my favorite part, because I also minimized my fashion consumption in the past year, and it works very well for me. I don’t spend money on needless clothes, rather on experiences that make me happy. Every time before buying a new item, ask yourself: Do I really need this? Does it bring me joy? How many times am I going to wear this? If you feel that the item adds value to your life, buy it. But if it only fills a void created by boredom, stress or loneliness, try to solve the source of the void, not just treat the symptoms.
  • Buy second hand: I can tell from experience that wearing vintage and second hand can be more stylish than throw on trendy items.
  • Ask questions, and think about the consequences.
    • Who made my clothes? In which country? How much money she gets? How is the working environment in the factory?
    • What kind of fabric it is made from? What pollution occurred during the production? Can I recycle it?

Cheese or not, spending your money is voting for a world you want to live in. Let’s vote for a world where workers are paid fair, where there are no unpaid overtime, where nobody dies for your T-shirt, and where your clothes are not killing the planet. Let’s show them that fashion can be fun without exploitation. Let’s ask the brands #whomaemyclothes during the week, and stay conscious about our impact every other week of the year!

95%-ig biztos vagyok benne, hogy aki olvassa a blogomat, az tisztában van azzal, hogy mi is az a Fashion Revolution. Ha esetleg mégis az 5%-ban vagy benne, itt egy rövid összefoglaló: a Fashion Revolution egy olyan nemzetközi mozgalom, ami a divatipar jelenlegi kizsákmányoló, környezetszennyező működésére hívja fel a figyelmet. A mozgalom alapötlete 2013. Április 24.én született meg, amikor is a Rana Plaza összeomlása során 1100 ruhagyári munkás vesztette életét. Azóta minden áprilisban a #whomademylothes (ki gyártotta a ruhámat) kampány keretén belül a vásárlók megkérik a márkákat, hogy tegyék átláthatóvá az ellátási láncukat, és mutassák meg, hogy milyen körülmények között készülnek a ruhák.

Ami nagyon szimpatikus számomra, hogy ez egy „pro-fashion” mozgalom, ami azt jelenti, hogy ahelyett hogy ujjal mutogatnának a márkákra, hogy ki mit nem csinál jól, inkább a fogyasztókat ösztönzik tudatosabb vásárlásra. A Fashion Revolution mozgalom azoknak szól, akik tisztában vannak a jelenlegi rendszer fenntarthatatlanságával, és tenni szeretnének valamit ellene. Te is könnyedén a mozgalom részese lehetsz: posztolj képet amint kifordítva viseled a ruhádat (hogy látszódjon a márkajelzés) és kérdezd meg #whomademyclothes vagy szervezz egy eseményt (ez már inkább a következő évre vonatkozik), ahol a divat köré épül a beszélgetés.

A mai napon kezdődött meg a Fashion Revolutin hét (24-30), ami az egész éves mozgalom tetőpontja. Rengeteg eseményt szerveznek, hogy felhívják a figyelmet a divat negatív hatására. Ebben az évben Magyarország is csatlakozott a mozgalomhoz és 27-én lesz egy izgalmas esemény a Corvinus-on. Gyertek el ti is!

Nagyon örülök, hogy ezen a héten a divat negatív hatása a környezetre és a munkásokra ilyen nagy figyelmet kap, de úgy gondolom, hogy ennek mindennapos témának kéne lennie. Itt most nem arra gondolok, hogy minden nap posztolj képet, vagy járj eseményre, hanem arra, hogy a mindennapi vásárlásod során ne csak arra gondolj hogy „milyen olcsó, majd felveszem egyszer kétszer”, hanem vedd figyelembe a gyártás körülményeit, és a vásárlásod környezeti hatását.

Íme néhány ötlet, hogy hogyan lehetsz tagja napi szinten a Fashion Revolution-nek

  • Vigyázz a ruháidra: Minél kevesebbet és megfelelő programmal mosod a ruháidat annál tovább maradnak jó állapotban. Ha mégis bajuk esne, kidobás helyett próbáld meg megjavítani őket.
  • Vásároj kevesebbet: Ez a kedvenc részem, hiszen én is minimálisra csökkentettem a ruhavásárlást az elmúlt évben, és nagyon bejött. Nem szórom el a pénzt felesleges ruhákra, amik csak állnak a szekrényemben, de soha nem hordom őket. Helyette olyan dolgokra költök, amik valóban fontosak nekem (például utazás, barátokkal való időtöltés). Mielőtt vásárolsz, kérdezd meg magadtól: Tényleg szükségem van erre? Örömet okoz ez nekem? Hányszor fogom én ezt viselni? Ha úgy érzed, hogy az a darab tényleg hozzáad az életedhez, vedd meg. De ha valójában csak az unalom, stressz vagy magány által keltett űrt szeretnéd betölteni egy új cipővel, azt tanácsolom, inkább a probléma gyökerét kezeld, és ne csak a tüneteket próbáld enyhíteni vásárlással.
  • Vásárolj használtat: Tapasztalatból mondom, hogy sokszor a használt \ vintage ruhák sokkal stílusosabbak mint magunkra dobálni a legújabb trendeket, és úgy kinézni mint a próbababák a boltokban.
  • Tegyél fel kérdéseket, és gondolj a következményekre:
    • Ki készítette a ruhámat? Melyik országban? Milyen munkakörülmények között? Mennyi fizetést kapott?
    • Milyen anyagból van a ruha? Milyen szennyeződések keletkeztek az elkészítése során? Újra lehet hasznosítani?

Elcsépelt mondás ide vagy oda, minden vásárlásoddal szavazol, hogy milyen világban szeretnél élni. Szavazzunk egy olyan világra, ahol a munkások fair fizetést kapnak, ahol nem a 80 órás munkahát a normális, ahol senki sem hal meg egy póló miatt és ahol a ruhák nem pusztítják el a földet. Tegyük fel a márkáknak a kérdést ezen a héten: ki készítette a ruhámat? (#whomademyclothes) és vásároljunk tudatosan az év összes többi napján is!

Who am I to disagree with Ellen McArthur? But in this one question I do.

First of all I have to state that I really admire her work, and respect the advancement she and the foundation achieved in circular economy.

If you haven’t heard about her, she the founder of Ellen McArthur Foundation, which promotes circular economy, a groundbreaking model for a sustainable future. The concept of circular economy is based on design for disassembly, and utilize all the materials after disposal of a product. This way, we never have to use raw materials again, because reusing the elements of the old products allows us to have enough supply to create new products. To understand the concept better please watch the video, or read the Circular Design Guide here.

Képtalálat a következőre: „circular economy”

In her speech at the Forum for Agriculture she mentioned something I don’t agree with.

“When I was on the search for solutions what does success look like for our future economy, in a world with finite resources with growing population, much of the conversation was around using less, cutting back, and being careful with use of resources. And what struck me with being careful using resources was even if we are careful of what we have, we still using them up. We still going to run out at the end, we still going to have problems with price volatility and supply challenges. […] And then I started to speak to experts and scientists who maybe thought differently about things. They were looking at a very different model, one which wasn’t linear as a straight line, but much more circular by design. […] And suddenly there is a way whereby you can recover resources through design and reconnect those nutrient loops, reconnect those flows of materials. And that fascinated me because it wasn’t a model whereby we have to slow down our use of resources so that we buy ourselves more time. That was about being restorative, being regenerative. And this was with that idea that we launched Ellen McArthur Foundation to accelerate the transition to this circular economy. […] We work with education young people all over the world to help them to see this more circular path, and they get it immediately because they want to do more, faster, better, not slow down, I demise […]”

So what she says is that there is no intention in circular economy to slow down, but keep up the speed of production or even increase it. And this is something I disagree with, because SLOWING DOWN IS NOT ONLY ABOUT PRESERVING RESOURCES. It is also about increasing personal well-being, decreasing social inequality, a shift from a destructive MINDSET.  In our society overconsumption is a huge problem, not only because we exploit the environment but because it’s a mentality that demolishes the quality of life.

The life of the workers in poor countries is unbearable because they are forced to work long hours under inhumane conditions due to the extreme demand. Yet as consumers in the western world we are never satisfied because we need more, bigger, newer. We are told that increased consumption leads to happiness. Obviously this is not true, so even if we could sustainably keep up the product supply (by reusing all the materials from old products) we shouldn’t do so. We should focus on living a more MINDFUL life, and conscious consumption is a huge part of it.

Of course I understand that even if we slow down we are still going to run out of resources. Indeed, I agree that minimizing the use of resource is not the ultimate solution. I believe that these two ideas (circularity and minimizing) have to happen simultaneously, and by applying both of them we can create a sustainable consumption pattern.

Another obstacle for circular economy is that by the time all the companies of all the countries of all the industries (this is a huge number) acknowledge the relevance of a circular economy (especially under the current political situation in the US) and start to participate, we had already ran out of resources. I as a consumer I can’t influence the supply immediately. Over time if I don’t buy, and a lot of my fellows don’t buy, the supply will decrease. Until than, as a citizen, I can focus on minimizing my own consumption, and spread the idea among people, with post like this.

To sum up, I believe that circular economy is the right model for the future, but it doesn’t mean that we shouldn’t slow down. Indeed as consumers we really should slow down first, to understand that our excessive consumption is only an inadequate response to external pressures imposed on us by the media.

circular economy

Benefits of mindful consumtion for the consumers

Ki vagyok én, hogy ellenkezzek Ellen McArthur-al? Ebben az egy kérdésben mégis megteszem!

Először is szeretném leszögezni, hogy nagyra tartom a munkásságát, és elismeréssel tekintek az eddig elért eredményeire a körkörös gazdaság területén.

Ha még nem hallottatok róla, ő alapította meg az Ellen McArthur Foundationt, aminek a célja a körkörös gazdálkodásra való átállás felgyorsítása. A körforgásos gazdálkodás egy úttörő elképzelés a fenntartható jövő érdekében. A koncepció a már a körforgásban lévő anyagok újrafelhasználásán alapszik. Az első lépésektől kezdve a termékek úgy vannak megtervezve és legyártva, hogy elhasználódás után az egyes elemeket újra fel lehessen használni, és értékvesztés nélkül kerüljenek vissza a gazdasági körforgásba. Ha jobban meg szeretnétek érteni a koncepciót, ezen a magyar oldalon tudtok többet olvasni, illetve az Ellen McArthur Foundation oldalán találtok angol videót is.

A Forum for Agriulture rendezvényen tartott beszédében megemlített valamit, amivel nem értek egyet.

„Amikor a megoldási lehetőségeket kerestem egy fenntartható gazdasági modellhez, egy véges forrásokkal rendelkező világban, ahol a népesség száma folyamatosan nő, a legtöbb szó a csökkentett fogyasztásról, az erőforrások elővigyázatos használatáról esett. Ami zavart engem, az az, hogy annak ellenére, hogy elővigyázatosan használjuk az erőforrásokat, egy idő után így is, úgy is kifogyunk belőlük. […] Aztán elkezdtem beszélgetni szakértőkkel, tudósokkal, akiknek a gondolkodása eltér az átlagostól. Ők az egyenes vonalú gazdaság helyett egy körkörös gazdaságról gondolkoztak ahol az erőforrásokat újra és újra fel lehet használni. Az anyagok áramlása lineáris helyett körkörössé válik, ami azt jeleni, hogy nyers erőforrások helyett a már körforgásban lévő anyagok felhasználásával új termékeket tudunk létrehozni. Így nem kell a fogyasztásunkat csökkenteni, hogy időt nyerjünk magunknak, mert minden erőforrás regeneratív. Ezen elgondolás alapján hoztuk létre az Ellen Mcarthur Foundation-t, aminek a célja a körkörös gazdaságra való átállás felgyorsítása. […] Együtt dolgozunk oktatási intézményekkel, hogy a fiataloknak megmutassuk a körkörös gazdaság előnyeit. Ők egyből megértik a koncepciót, mert minél többet, gyorsabban akarnak csinálni, de lassítani semmi féle képen sem, azt elárulhatom.” (Ez elég szabad fordításra sikeredett, de a lényeg megmaradt)

Tehát amit Ellen McArthur burkoltan elárul, hogy a körkörös gazdaságban nem cél a termékgyártás lecsökkentése, inkább megtartani, vagy növelni a jelenlegi sebességet. Én ezzel mélységesen nem értek, egyet, mert egy lassúbb gazdaság NEM CSAK AZ ERŐFORRÁSOK MEGŐRZÉSÉRŐL SZÓL. Ugyanúgy hozzájárul az ember közérzetének kiegyensúlyozottságához, a szociális egyenlőtlensége csökkentéséhez, és egy egészségesebb gondolkodásmód kialakításához.

A túlfogyasztás nem csak azért óriási probléma, mert kizsákmányoljuk a környezetünket, hanem mert ugyanakkor negatív hatással van az életminőségre. az egyik oldalon vannak a nyomorúságos körülménynek között élő szegényebb ország béli munkások, akik napi 14-16 órákat dolgoznak elviselhetetlen körólmények között, mert akkora az elvárás a megrndelők részéről. A másik oldalon, nyugati fogyasztóként, a társadalom által ránk erőszakolt fogyasztási kultúra miatt sosem érezzük magunkat elégedettnek, mindig valami újra, nagyobbra, többre vágyunk. Elhitetik velünk, hogy minél többet fogyasztunk annál boldogabbak leszünk. Nyilvánvalóan ez nem igaz, ezért azt gondolom, hogy még ha képesek is lennénk fenntarthatóan ugyanilyen gyorsasággal termékeket gyártani, akkor sem kéne így tennünk. Sokkal inkább arra kéne fókuszálnunk, hogy tudatosabban éljünk, aminek a tudatos fogyasztás óriási része.

Természetesen elfogadom, hogy a fogyasztásunk csökkentésének ellenére a véges erőforrások egy idő után kifogynak. Egyetértek azzal, hogy egy lassabb gazdasági termelés nem végleges megoldás, de véleményem szerint a megoldás szerves része. A körkörös gazdaság és a csökkentett erőforrás felhasználás szimultán alkalmazásával tudnánk kialakítani egy fenntartható fogyasztási kultúrát.

Egy másik felmerülő probléma a körkörös gazdálkodással kapcsolatban, hogy mire az összes cég, az összes országban, az összes iparágban (ez egy óriási szám) elismerné a körkörös gazdaság fontosságát, és elkezdené alkalmazni az elveket (főleg e jelenlegi USA béli politikai helyzetre tekintettel) akkorra már rég kifogynánk az utolsó készletekből is.

Én, mint tudatos fogyasztó nem tudom kontrollálni a kínálatot. Természetesen, ha sokáig nem vásárolok rengeteg tudatos vásárlóval együtt, a kereslet csökkenése magával vonná a kínálat csökkenését. De addig amíg ez megtörténik, civilként a saját eco-lábnyomom minimalizálására  koncentrálok, és minél több emberhez szeretném eljuttatni az üzentet, akár blog post formájában is, mint ez itt.

Tehát összefoglalva, egyetértek azzal, hogy a körkörös gazdaság a megfelelő modell a fenntartható gazdasághoz, de ez nem azt jelenti, hogy meg kell tartani ezt az őrült fogyasztási tempót. Sőt, fogyasztóként első lépésként lassítanunk kéne, hogy megértsük, hogy a túlfogyasztásunk egy helytelen reakció a társadalom által ránk erőszakolt irreális elvárásokra.

Honesty: essential part of a balanced life

In this post I would like to talk about the importance of honesty in living a balanced life. I’ve always been an honest person, but I had to learn the hard way that more often than not people are not like me. They tend to bend the reality or even completely ignore it to make up things just to look better. But actually this is more harmful than helpful on the long run. Why? I would like to address two things:

The first one is the external implications of not being honest. So the question is why do people lie? In my experience it is mostly about self-defense. People do not want to admit their mistakes because there are consequences that they have to deal with. People make up stories to look better, because they feel that their real life is boring. (Or not as entertaining as they want it to be). They don’ want their ego to be hurt, so they rather come up with fictional stories.

In my opinion this is the saddest thing that could happen. Those people who come up with fake stories or fake skills in their CV think, that they are not good enough. They feel that they need to lie to gain attention, appreciation and in some case a position. They are so uncomfortable with their realities that they need to create an alternative one. But most of the times these people get caught, and the consequences can be major. Loss of trust of friends and colleagues, disrespect, distance.

The internal implication of lying is more about how people feel about themselves.  People who lie to others also lie to themselves. They don’t want to face their imperfections. They try to avoid any kind of responsibility if it is about failure. Blaming external factors to explain their miserable life situations is much easier than admit mistakes. It is much easier to blame the company for the tight money. But what if you ask: What do I spend my money on? And it might turn out that your out of control shopping habit is the reason why you don’t have money, and not your average salary. Blaming others is not actually lying, but more like an easy solution. Being hones is not easy. Looking at yourself and say: “this was my mistake” is one of the hardest thing. But by doing this you learn about your weaknesses and then you can improve them. Admitting that you are not perfect is being honest with yourself.

Life shouldn’t always be easy, where is the challenge then? By learning how to be honest with yourself and with others, you can live an authentic life. Being yourself all the time, not having to fake the mood, the money, the status, is extremely liberating. Of course it is a long way to get there, but stop lying, making up stories, and fake-smile on Instagram are steps you can take today.


.Ebben a postban arról fogok írni, hogy az őszinteségnek milyen fontos szerepe van a kiegyensúlyozott életmódban. Én mindig is őszinte ember voltam, de a saját káromon kellett megtanulnom, hogy az emberek többsége nem hozzám hasonlóan gondolkodik. Sokan úgy tüntetik fel magukat jó színben, hogy elferdítik a valóságot, vagy teljesen ignorálják azt, és egy alternatív történetet mesélnek el. Azt viszont nem veszik észre, hogy egy hosszú távon ártalmasabb, mint amennyire rövid távon hasznos. Hogy miért? Két dologra szeretnék kitérni.

Az első az a hazugság külső lecsapódása. A kérdés az, hogy miért hazudnak az emberek? Tapasztalatom szerint a legtöbbször önvédelemből. Hazudnak, hogy elfedjék a vétett hibát, mert nem akarnak megbírkózni a következményekkel. Kitalált történeteke mesélnek, mert úgy érzik, hogy a saját életük nem elég izgalmas. Nem akarnak sebet ejteni a saját egójukn, ezért inkább a realitástól elrugaszkodva, egy fikcionális képet festenek le.

Én ezt nagyon szomorú dolognak tartom. Ezek az emberek kamu sztorikat találnak ki, kamu CV-ket ínak, csak mert úgy érzik, hogy ők önmagukban nem elegek. Úgy érzik szükség van ezekre a hazugságokra, hogy figyelmet, megbecsülést, vagy egyes estekben egy pozíciót megkapjanak. Annyira kényelmetlenül érzik magukat a valóságban, hogy inkább egy alternatívába menekülnek. Általában, ezek a hazugságok mindig kiderülnek, és súlyos következményekkel járhatnak. A barátok, kollégák bizalmának levesztése, a tisztelet elvesztése, eltávolodás.

A hazugság belső lecsapódása inkább arra vonatkozik, hogy az emberek hogyan éreznek magukkal kapcsolatban. Azok, akik másnak hazudnak, maguknak hazudnak a legnagyobbat. Egyszerűen nem képesek szembenézni a hibáikkal. Mindent megtesznek, hogy elkerüljék a felelősségvállalást. Másokat hibáztatni a felmerülő problémák miatt mindig sokkal egyszerűbb mint beismerni a félrelépést. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy a munkáltató nem fizet eleget, minthogy körülnézzünk a saját házunk táját, és megkérdezzük: “Valójában mire is költöm én el a pénzemet?” Ha ezt megtennénk, lehet, hogy kiderülne, hogy a kontrollálatlan ruhavásárlás az oka a pénz szűkének, és nem a fizetés méretével van a probléma. Másokra fogni a hibákat nem éppen hazugság, hanem inkább a valóság ignorálása. Őszintének lenni magunkkal szemben, és azt mondani “Ez az én hibám” soha nem könnyű. De megtenni, és felvállalni ezeket a ballépéseket, azt jelenti, hogy tisztábban látjuk a képet magunkról, és képesek vagyunk változtatni azokon a dolgokon amikkel nem vagyunk elégedettek.

Az élet nem mindig könnyű, és ez így van jól. Hol lenne a kihívás, ha mindig minden simán menne? Őszintének lenni magunkkal és másokkal szemben nem könnyű, de óriási szabadságot biztosít. Nem kell megjátszani a jó hangulatot, a pénzt, a státuszt. Az ember minden helyzetben önmaga lehet, és nem azon kell gondolkozni, hogy éppen kinek kell megfelelni. Persze az önmagunk teljes elfogadásáig hosszú út vezet, de abbahagyni a hazudozást, a kamu sztorik mesélését, és a kamu-Instagram mosolygást olyan lépések, amit akár ma is meg lehet tenni.